Ács Nagy Éva
Kékségben
A sajgó múlt, most már alkonyatban kéklik,
sejtelmes fénye, árnyként éled a vízen,
remélem elérek majd a végső célig,
s tomboló hullámokat megszelídítem.
Átevezek hozzád, nem számít idő, tér,
nincs olyan nagy távolság mit le nem győznék,
kezem remeg, hajamat belepte a dér,
erős karodban, örökre elrejtőznék.
S akkor majd milljó kéklő rózsa nyílik ki,
vad, sötét árnylétem jövőbe szenderül,
nem fáj semmi többé sem bent,sem ideki,
a tajtékzó magány bennem lecsendesül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése