Mélységben

Ács Nagy Éva

Mélységben

Alattam mélység, melybe testem mint olvadó

jéghegy, zuhan csak, letaszítanak a tegnapok,

kezemet tördelem, kiáltok, utam zátonyra futott,

hallom saját ijesztő, pulzáló lihegésem, félek, hogy

a viharos szél jeges, marcangoló holnapot hord elém!

Valami elveszett (Barátnőmnek)

Ács Nagy Éva

Valami elveszett

(Barátnőmnek)

Meg kell tanulni nélkülük élni,

tudni most, egyedül tovább lépni.

Valami elveszett,

mert minden oly más lett!

Már nem simogat többé a kéz,

már nem hív a szó, és nem is becéz.

Valami elveszett,

mert minden oly más lett!

Nem várnak türelmetlenül haza,

Nem mondhatod nekik, anya, apa.

Valami elveszett ,

mert minden oly más lett!

Hát igen, végleg magadra hagytak,

álom vége , fuccs a gyerekkornak.

Valami elveszett,

mert minden oly más lett!

Most nőttél fel, az élet a tied,

nincs már ki osztozzon gondján veled.

Valami elveszett,

mert minden oly más lett!

Meg kell tanulni nélkülük élni,

tudni most, a mélyről is felállni,

Valami elveszett,

mert minden oly más lett!

Ha öregszünk

Ács Nagy Éva

Ha öregszünk

Remény éltet, hogy veled,

együtt mindig, kéz a kézben,

oly forrón, szerelmesen,

mint ifjúi, tüzes hévvel,

lángolni egymásért örökké,

remegő, gyenge testben,

daliának, óriásnak látni,

ha öregszel, még akkor is,

tengerkék szemedben,

halványodó vágyat szítani,

őszhajszálakat nem észlelni,

felébreszteni, és ébren hagyni,

a szunnyadó emlékeket, kell,

mert az most már végleg

egyet jelent, egybeforrt veled!

ERŐS HIT Szonett.. CLXIII. 143

ERŐS HIT
Szonett.. CLXIII. 143
Írta:Ács Nagy Éva

Lelkünket múló vászon takarja,
Bár moha lepi már lassan szegletét.
Mégis felettünk azúrkék az ég,
Él a múltunk, jövővel egybefonva.

Éltető remény, hogy van jobb haza,
Egyforma lesz Atyánknak mindenki ott.
Lásd a sötét is fényben ragyogott,
Ez dobogó szívnek végső óhaja.

A hívő lélek egyszer hazatér,
Felhők mögé száll imája, amit kér,
Lengő szélben lobog, hit zászlaja.

Holt lelkek lelkekkel egybefonva kél,
Dalol nekik süvítő éjben szél,
A lélek nem más, mint Isten szikrája.

Tévedés volt

Ács Nagy Éva

Tévedés volt

Velem voltál , megfogtad a kezem,

azt hittem így marad, minden rendben.

Együtt osztoztunk mi örömökben,

együtt féltünk, sírtunk bánatunkban.

Nem számított száznál több, zord vihar,

ketten voltunk, minket ez nem zavart.

Együtt akartunk megöregedni,

együtt akartunk, együtt pihenni.

Csúf játékot játszott velünk az élet,

elszálltak a vágyott, szép remények.

A táblánkon végső mattot kaptam.

győztes a sors, vesztes én maradtam.

Ő győzött, végleg elrabolt tőlem,

maradtam, nélküled az életben.

Örök vesztes, hát ez az én terhem,

az élet roncs játékszere lettem.

Tehetetlenség

Ács Nagy Éva

Tehetetlenség

Állok talapzatomon,

mint egy kőszobor.

Állok és nem mozdulok,

tehetetlen vagyok.

Fél karom nyújtom a világ felé,

a másik sajnos nem ép.

Torzóvá tettek az idők,

voltak karomba tépők.

Állok, csodálnak,

torzóként hős vagyok a világnak.

Megtépáztak a századok,

de még állok,

kőszobor vagyok.

Szólni nem tudok,

szívem sem dobog,

torzó létem mi lobog.

Csoda vagyok.

Mozdulatom nincs, néma,

csak a szellő érint néha.

Ruhát nem váltok, minek,

szobornak nem kell köpönyeg!

Enni nem eszem, éhezem,

az elhízást nem kell féljem.

Bámulj világ,

csodáljatok emberek,

szoborként még mindig élek.

Fehérben álmodtalak

Ács Nagy Éva

Fehérben álmodtalak

Varázslatos,elbűvölő illat, hófehér báj,

lehajló virágözön közé álmodtalak,

magamba fogant minden emléked,

megfestve múltunk alkonyodó perceit,

rólad álmodom, fehér fürtök alatt,

látom a mában úszni a tegnapot,

hallom napfényben fürdő szavaid,

mely liánként fonódik szívem köré,

vad pulzáló erő, mi bennem keletkezik,

látható alak, mégis homályos kép vagy,

és akkor álmom elé jő egy aprócska szellő,

mely feloszlatja gyönyörű látomásomat,

érintenélek, de kezemben a fehér virág maradt!

Harmatcseppé válva

Ács Nagy Éva
Harmatcseppé válva

Harmatcseppé vált könnyem,
falevélen pihenni tért.
Néz érdeklődve szerteszét.
Keresi társait,
vajon lesz még?
Hull több is a levélre,
vagy elapadt,
s gyönggyé válva
nekem ő megmarad!

GYÖNYÖR ÓDA Szonett CLX II. 142

GYÖNYÖR ÓDA

Szonett CLX II. 142

Írta: Ács Nagy Éva

Gyönyör, vágy, szerelem, szenvedély, most mindegy,

Bármi légyen is, az én karomba űzött.

Ma tényleg hiszem, az éji fű is fűtött,

S kéjnek nem áll ellent a hatalmas kőhegy.

Gyönyör, vágy, izgalmas láng, gejzíri sóhaj,

Csak röpke éjszakán át, vagy örökké tart.

Most oly édesen int a túlsó zordon part,

Csókkal ébreszt a szunnyadó hajnali zaj.

Gyönyör, szerelem, csodásabb nem lehetne,

Reszketve ölellek, oly vagy mint jegenye,

Csábíts el, éji szírén, hogy végre éljek .

Gyönyör, szenvedély dúl bennünk most e percben,

Szeretni, mámortól égni kell testünkben,

Ma éjen, pillanat jöjj! még nem temetlek!

Pillanat volt

Ács Nagy Éva

Pillanat volt

Csak egy pillanat volt,

kezed véletlenszerűen hozzám ért.

Hirtelen elfogott a remegés,

átfutott rajtam a szenvedély.

Többre vágytam hirtelen,

egy perzselő, mégis lágy ölelésre.

De elmúlott az a röpke pillanat,

hiába öntött el a lángoló vágy,

az ölelésed melegsége után.

Kicsit rám néztél,

szemeiddel simogattál,

mint ébredéskor, a hajnali napsugár.

Kedvesen mosolyogtál,

én vágyakozva néztelek.

Vártam valamire, magam sem tudtam mire.

Remegtem, féltem, de csak vártam,

pillanat volt, s te pillanat voltál, mely

elillant a reggel zajára,

eltűnt a mindennapok forgatagában.

Pillanat volt, elszállt, pirkadt,

s mi mentünk egykén tovább.

RÓZSASZÍN ALKONYAT Szonett:CLXI. 141.

RÓZSASZÍN ALKONYAT

Szonett:CLXI. 141.

Írta:Ács Nagy Éva

Ha jön a varázslatos, titkot rejtő éj,

Szemem elé tárva rózsaszín világot.

Szebbé festi nekem az összes virágot,

Remélve, boldogságból is jut egy karéj.

Holdvilágtól fénylő, alkonyati bűbáj,

Ringatózik szemem előtt, álom s való.

Délibáb igaz, nem pedig rútul csaló,

Csábít, vonz rejtelmeivel az éji táj.

A sötétből hegyek, tornyok törnek elő,

Éjféli harangzúgása csilingelő,

Hiszed egy pillanatra, hiszed az álmom!

De ha pirkad, fájok, mert minden odalesz,

Mindent mi rózsaszín, a fény tőlem elvesz,

Bánom, hogy szánom, nem volt való az álom!