Előttem emlékkép, ragyogó fény,
lengedező, sárguló búzakalász,
számban összefut a nyál, kenyér
illatát, ízét, hörgő sóhajaim közt érzem,
a gyerekkori kenyérre szomjazom,
csöndben, hangtalan majszolva eszem,
forró verejték lepi el homlokom,
élvezem ízét, minden morzsáját,
megbecsültem, mert értéke volt,
keserv könnyek, fájdalmak dagadtak bele,
mégis körbe fonta a boldogság, hogy van,
ma már más ízű, ma felesleg kukába landol,
kevés jut egyeseknek még a héjából is,
értéke nincs, eszi a penész és túl drága,
nem jut mindenkinek mindig az asztalára,
pedig kéne, hogy kenyér mindenütt legyen,
ember ne koldusként megrogyva kéregessen,
gyermek, felpuffadt hassal, sose sírjon érte,
anyák, apák könnye, ne váltson át vérre.
Legyen szent, legyen szabad,
hogy betömjük végre az éhes szájakat!
Előttem emlékkép, fénytelen homály,
feltámadó szélben, eleven halál,
könnyek, fájdalmak, néma kiáltások,
rothadásnak indult, búzakalászok!
