Ács Nagy Éva
A cseresznye
A cseresznye
Kisvárosban nőttem fel, rajtam kívül még 5 testvéremmel együtt.Boldog, önfeledt gyermekek voltunk, nagyon szerettük egymást.Gyermekkorom meghatározó része volt a szőlőhegy ,hol imádott nagymamám lakott. Sok időt töltöttünk kint a hegyen, hol távol a város zajától semmi sem zavarta meg a gyermekkorom boldogságát. Csodaszép hely volt, hol a kocsiút egyik oldalán burjánzott a vad természet, a másikon pedig a gondozott szántó föld, a rendben tartott kaszáló. Jól megfértek a háziállatok a réten az én kedves pillangóimmal.
Ügyetlen lányka voltam, tesóim sokat segítettek mindenben.
Volt a rét közepén egy hatalmas, csodaszép cseresznyefa, ha virágzott, minden fehérbe borult, ha pedig érett a gyümölcse, már messziről hivalkodóan pirosodott. Testvéreim, a nagyok mindig felmásztak a csúcsába, én kis koldusként könyörögtem, hogy dobjanak le nekem is. Nem tudtam fára mászni, a mai napig nem tudok. Akkor ettem cseresznyét ha kaptam tőlük, vagy mikor eladásra leszedték, és én megdézsmálhattam a kosárból. Tömtem magamba, mint aki sosem evett. Aztán kicsit bátrabb lettem, a fának volt két lehajló ága, és én egyszer csak felmerészkedtem! Nézték a tesóim mit csinálok, de nem szóltak!És akkor, akkor leszedtem, a kezembe tartottam életem első,magam szedte cseresznyéjét! Tele szedtem a kis kosaram, és ettem, csak ettem! Sosem ízlett így még a cseresznye! A félelmemet küzdöttem le érte. Később az alsó ágakat meghagyták nekem, mert tudományom azért csak eddig terjedt ki.De lehet, hogy csak azért, hogy többé ne nekik keljen cseresznyét adni. De mindegy volt, hatalmasnak éreztem magam, hogy megküzdöttem a démonjaimmal azért, hogy magam szedjek , magamnak a hivalkodó zamatos gyümölcsből. A fa még rendületlenül áll, mi felnőttünk, nagyi sincs már, de a fa őrzi minden álmomat, s ha rágondolok, látom az érett cseresznyét, érzem ízét, és elönt a boldogság!
Ügyetlen lányka voltam, tesóim sokat segítettek mindenben.
Volt a rét közepén egy hatalmas, csodaszép cseresznyefa, ha virágzott, minden fehérbe borult, ha pedig érett a gyümölcse, már messziről hivalkodóan pirosodott. Testvéreim, a nagyok mindig felmásztak a csúcsába, én kis koldusként könyörögtem, hogy dobjanak le nekem is. Nem tudtam fára mászni, a mai napig nem tudok. Akkor ettem cseresznyét ha kaptam tőlük, vagy mikor eladásra leszedték, és én megdézsmálhattam a kosárból. Tömtem magamba, mint aki sosem evett. Aztán kicsit bátrabb lettem, a fának volt két lehajló ága, és én egyszer csak felmerészkedtem! Nézték a tesóim mit csinálok, de nem szóltak!És akkor, akkor leszedtem, a kezembe tartottam életem első,magam szedte cseresznyéjét! Tele szedtem a kis kosaram, és ettem, csak ettem! Sosem ízlett így még a cseresznye! A félelmemet küzdöttem le érte. Később az alsó ágakat meghagyták nekem, mert tudományom azért csak eddig terjedt ki.De lehet, hogy csak azért, hogy többé ne nekik keljen cseresznyét adni. De mindegy volt, hatalmasnak éreztem magam, hogy megküzdöttem a démonjaimmal azért, hogy magam szedjek , magamnak a hivalkodó zamatos gyümölcsből. A fa még rendületlenül áll, mi felnőttünk, nagyi sincs már, de a fa őrzi minden álmomat, s ha rágondolok, látom az érett cseresznyét, érzem ízét, és elönt a boldogság!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése