Ács Nagy Éva
Tiszta lelkek otthona
Néha hatalmas undor fog el -e világtól,
megbolondulok a sok fájtól, nyavalyától.
Néha minden csak zűrös, koszos és fekete,
úgy mint sok-sok ember igazi, takart lelke.
Elfeledni vajon, hogy tudtuk mi azt a jót,
helyére ültettük, virágozni, a gonoszt.
Tiszta lelkek, makulátlan fehér otthona
ez a mostani világ, talán nem lesz soha!
Uralkodik, játszik már a másság felettünk,
fejünkre leplező álca, álarcot tettünk.
Ráhúztuk arcunk jobbik, valódi felére,
hogy a meleg napfénye többé el ne érje.
Leszedni onnét azt, tán száz évbe is kerül,
az nagyon sok idő, addig a rossz lesz felül.
Belül, valahol, hiába fehér még a váz,
kívül sötét úrként trónol, az iszonyú máz.
Ha senki nem lesz, nem is tesz végre ellene,
mindig lesz véres csata, jó és rossz harctere.
Játszunk, miért ne? Mindennel és mindenkivel,
jó Isten! Kérdem én, nekünk ez így megfelel?
Miért mutattunk, világ felé, hamis szépet,
takarva,mit érzünk pont, mert nem az a lényeg.
Álarcunk mikor kerül végső nyughelyére,
vagy arcunk egyik felét borítja örökre?
Tiszta lelkek, makulátlan fehér otthona,
kérdőjelként kiáltok, lesz - e világ vala?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése