Ács Nagy Éva
Lassú halálom
Háborgó tenger bennem,
hullámokat kavar fel a fájsz,
elhagytál, magamra maradtam
az álmokkal.
Lassú halál a magány,
némán , könnyekkel öl,
és a tehetetlenséggel,
a vágy, a várakozás felőrli az ép elmémet,
nézem az utat, keresem nyomod,
hogy utánad , érted induljak,
de nincsenek nyomok!
A szél , felszárított mindent,
az eső elmosott mindent,
nincs út, nincs cél,
tétova lépés van, hogy merre tovább,
még csak az illatod sem érzem!
Hát nincs tovább , elnyelt a végtelen,
pedig voltál, és tudom, hogy vagy
valahol, az éj sötét leple takar,
a föld nyelt magába,
rád dobva nehéz súlyokat,
az alvilág lett otthonod,
hol Hádész az úr,
Zeusznak sincs oly hatalma ,
hogy visszaadjon nekem!
Ó pedig érted lennék én Orpheusz,
hogy visszahozzalak!
De gyenge nő vagyok, és erőtlen,
Istenekkel , égiekkel nem bírok el!
Várok, vágyakozom, lassú halál,
lassú és fájdalmas a magány!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése