A konyhai polcon, petróleumlámpa ég,
úr a sötét,villany nincs, már rég kikötötték.
Meg van már terítve, kockás abroszon tányér,
mellette kés és kanál, éhes ember kiált.
Spájz kong, krumpli nincs az asztalon, rég megették,
látni, érezni mindenen, itt a szegénység!
Van azért még, hetes száraz kenyér és hagyma,
asszonykám, kincsem, tényleg ez itt a vacsora?
Csend van, néma fájok, csak a kályha duruzsol,
érezni jelét, itt birtok a nincs, az az úr!
A tűz előtt fonott kosárban apró rőzse,
az ember kint az erdőn gondosan gyűjtötte.
Hiába, muszáj volt az úr, mert kell a meleg,
megfagyni az ínségben télen, mégsem lehet!
A szobában foltos dunyha, patyolat tiszta,
rálátni pont az ajtóból a vetet ágyra.
Az asszony némán imára kulcsolja kezét,
édes Istenem mondd miért van így, mi jön még!
Keservesen nehéz nagyon így ez az élet,
holnap mi lesz? vajon, hogy főzök én ebédet!
Lábához kérőn most a kismacska sündörög,
tejet kér, nyávog, de sajnos üres a köcsög.
Kint, az ólban az egy szem malacka csak visít,
lehet, hogy majd holnap már másért sír oda kint!
Éhesen az orrával lökdösi vályúját,
keresi kétségbeesetten a moslékját.
Ma még csak egyszer, mást nem, tiszta vizet kapott,
sajnos a gabona is pont tegnap elfogyott.
Pénzt nem láttak, féléve van tán, nincs a háznál,
remény sincs, hitelük már lejárt a boltosnál.
Asszony szeme kéklő könnytől fényes, homályos,
már kiutat a fátyolos ködben, nem lát most.
De ma még a petróleumlámpa vígan ég,
holnapra már a lángja sincs, alszik, nem elég.
Holnapra elfogy az utolsó karéj kenyér,
keserv úrrá lesz rajtuk s a tanyán az ínség.
Jövőjük kilátástalan, homály, kétséges,
de valahogy lesz, az ember mindenre képes.
A nap melegen süt, még mindig porzik az út,
talán mégis egyszer jobb sors lesz az, ami jut!
