Ács Nagy Éva
Maradok
Elképzelem magamnak a végtelent,
mely csábító szirénként elmémben tornyosul,
mint valami bűvös mag, mely lelkembe vetve
sarjad, terebélyesedik, egyre nagyobb teret követel,
szivárványszínűvé vált minden gondolatom,
az elém képzelt végtelenben nyugalomban lebegek,
de magam vagyok, árva érzetem van, nincs senkim ott,
hiába érzem, hogy minden rendben, nincs gond,
nincsenek földi fájok, de nincs is érzelem,
hiányzik a pillanatnyi boldogság halandóként,
szürke , unalmas, tucatnyi emberként,
kell az amit lelkemben érzek, kell a kereszt
mit a földi lét elém kínál, kell tudnom, ember vagyok,
nem a végtelemben kóborló, marionett báb!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése