Ács Nagy Éva
Dacolva viharban
Üvöltök, megtörten, földre rogyva, fájok,
üldöznek, örökké, a múlt látomások,
menekülve előlük, érintenélek,
de semmihez ér, csak senkit ölel kezem!
Foszlott árnyékod, homály ködébe veszett,
ó Istenek! elevenen megöltetek!
Életben tart a múlt démoni ereje,
lüktet agyamban, sajog minden emléke!
Zakatol bennem, viharként süvítő zaj,
őrült teszt, ural odabent az elmebaj,
szuicid gondolat gyötör, nagy hatalom,
s pillanatnyilag én, őrültként halódom!
Dacolok már a halál bősz árnyékával,
nélküled köd, szívem sajgó bánatával,
körbe fon liánként a tehetetlenség,
viharban egykén, ó mily zord kegyetlenség!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése