"Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet."
S ha nem lehet, az sem baj,
velem itt a lét, ki nem hal.
Nem látok át szemem ködén,
szürke homály úr sűrűjén!
Tűz nem parázslik szívemben,
láng voltam, most semmi lettem.
Átkot szórtak fejemre nagyok,
ébredve, most majd én átkozok!
Létem maga volt a nincstelen,
fám sincsen, nem kellett fűtenem.
Köd lepte épnek hitt elmémet,
ez rögeszme, vagy tév elmélet.
Köptek, köptem hát, jó nagyot,
higgyék csak, hogy bolond vagyok.
Mert én tudom elmém tiszta,
a köd más elméjét borítja.
Érzem én a fényességet,
lelkemben a melegséget!
Nincstelennek csönd panasza,
mert nem volt sosem sok garasa.
"A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok."
Eszem emészti, gondolatom,
magamat én , már így nyugtatom.
Bosszúm magam ellen fordul,
közben gyomrom nagyot kordul.
Gondolom én, vagyunk így páran,
mert a gondolat, határtalan.
Ordítanak fel éhes farkasok,
enni ti urak, már adjatok!
A tömeg majd velem ordít,
"Ködből, csöndből föl a holdig,"
Átkozzatok el, hatalmasok,
addig míg végleg felfordulok!
de az átok csak reám hasson,
szegény gazdag, hadd mulasson!
