Ács Nagy Éva
Pörén
Száradó avar, kiégett mező,
szemem mégsem könnyáztatta,
nem siratom aminek vége, elmúlt,
csak magamnak szól keservem.
Magam lépkedem, egykén tovább,
éltem hullócsillag vagy múló délibáb,
remete lettem, nem fáj hát a magány,
szívem oly üres, arcom oly halovány.
Nem érdekel a világi lét többé,
eddig is sötétség honolt rögös utamon,
ami volt, azt azért is illanni hagyom,
nem hordom gúnyként többé magamon.
Pörére vetkőzve, úgy vagyok, én ember,
ahogy Isten teremteni vélt vala egykor,
tisztán, ártatlanul, hószín lélekkel,
fent leszek az égen, ragyogó csillag tán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése