kicsit furcsák, de szívből szerethető.
Mi egymásra találtunk a legelején,
s együtt voltunk még a suli végén.
Bohóckodtunk remegve a katedrán,
kezet nyújtva,nem sírtunk egymás baján.
Így fogadtak el a többiek minket,
s mi nekik adtuk lelkünket, szívünket.
Ránk tudták jól, számíthattak mindenben,
bízhattak megértő, szerető szívünkben.
Mert az volt, nagyra nőtt világ, nem számított
nekünk ki honnét jött, nekünk egyforma volt.
Te és én nagyon szerettük mindet,
de ők hiszem, minket is szerettek.
Hallgatni némán nyelni, te sem tudtál,
az igazunkért velem együtt kiálltál.
Néha bíz te is, mint én, sajnos ráfaragtál,
de semmibe bele nem nyugodtál.
De velem te kis bohóc,felállni mindig tudtál!
Tán az igazi színpad lett volna a mi világunk,
tudom jól, nem tréfa, mi ott is helytálltunk.
A táblánál néha szólni nem tudtunk,
nekünk a nevettetés volt a dolgunk.
Tanulni minek, elég volt néha-néha,
akkor ki gondolkodott volna új balhéra.
Maradj mindig ilyen, de velem együtt,
igazi magunk, gyermeki énünk nem feledjük.
Nem tudunk, nem akarunk mások lenni,
nekünk a középpontban kell forogni.
Ne változz meg, mert én azt nem akarom,
egyedül maradnék, akkor kivel bohóckodom?Ha kell ugrálj, de nevess, ülj a hátamra,
s látod bohóckám, én parókát teszek a hajadra.
De így bolondosnak , ilyennek szeretlek,
így vagy jó, így ahogy megismertelek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése