Ács Nagy Éva
Csendünk örök
Megkövülve, örök szerelmesen,
testünk hófehér viaszba öntve,
állunk, reménykedünk, kéz a kézben
az idő fogságában, fogolyként lebegve.
Lábaink előtt tátongó végtelen,
a szél mégis selymesen, óvón ölel,
a nap már korán simogat sugaraival,
várjuk, hogy egyszer leomlik a lakat!
Te a nap vagy, én kedvesem,
fényed több mint a végtelen,
rabod lettem, ajkamon némaság,
csendünkben csak a sötét szab határt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése