Szép vagy te Ősz

Ács Nagy Éva

Szép vagy te Ősz

Őszi szürkülő ködben felsírnak a fák, remény, hogy megint fénylik a homályos út, erős fényből, majd nekem is bőven jut.

Elcsendesült a viharos erejű szél, gyönyörködöm a színes, lehullt avarban, elmerülök lassan gondolataimban.

Szép vagy te Ősz, mindenestül csodás nekem, ha jössz, lecsendesedik lelkemben a zaj, érezlek,rendben van minden, nincs több zsivaj.

Háborgó vágyam, most álomba szenderül, kiáltó fájom már nincs, rég békét leltem, őszi időben, színben, beléd szerettem!

Varázslat voltál

Ács Nagy Éva Varázslat voltál

Varázslat volt a pirkadatban, láttalak, táncoltál a tisztáson, át a fák alatt . Az árnyékban oly tisztán, megcsillant szemed, kiolvastam én belőle a lényeget .

Fölényben, ék volt testeden a szeretet , mintaként vetítette elém lelkedet . Eddig csak búbánat, fájdalom volt nekem , te lettél hirtelen a lét s lélekelem.

Kecsesen vettem át veled az ütemed , táncunk volt jövőre nézve az üzenet . Boldog tudtam jól, hogy így leszek már veled , sötétség szemébe,már bátran nevetek.

Ha egyszer

Ács Nagy Éva

Ha egyszer

Ha majd köd borul elmémre,

egyszer időm lejár, mert vége, elindulok az ösvényen, bátran,nem fogok félni, erősen a szemébe fogok nézni.

Utam végén kezet fogok vele, nem bánkódva, időm lejárt, jól tudom. Ott áll ő, rám néz, mosolyog, nem kérdi ki voltam, s vagyok. Köszönök neki hangosan, ránevetek csak úgy, pajkosan.

Vártál rám! hát itt vagyok, szívem már nem dobban,

de szeretetet hordozok. Nem bánatot, nem fájdalmat, csak magamban családomat.

Fényképként tárolom őket elmémbe, velem vannak , velem lesznek, a szeretetnek nincs vége. Én nem hagyom soha el őket, lelkemben őrzöm az emléket. S bennük a szeretet a földön tovább éltet.

Váratlanul jött az Ősz Evokáció :Ady Endre: Párisban járt az Ősz

Ács Nagy Éva

Váratlanul jött az Ősz Evokáció :Ady Endre: Párisban járt az Ősz

Balatonra váratlanul jött az ősz, s lecsapott hirtelen a felszínen, hullámokat képezve a vízen, S zajára csendem odalett.

Néztem az úszkáló hattyúkat, elemózsiámból tördeltem nagyokat, csodáltam szépséges testüket, s rájöttem, egyszer nem leszek.

A nádas megzizzent, súgott nekem, a szívem hirtelen megremegett, fújt, csak fújt süvített a szél, éreztem, nekem zenél.

Pillanat volt, átsuhant a Balatonon s a percek csak úgy rohantak, Itt volt, nyoma maradt a nádason nyoma bennem a dalnak.

Zűrzavar lettem

Ács Nagy Éva Zűrzavar lettem

Kértelek esdve, de mégis rútul becsaptál, rimánkodtam könyörögve, de te elhagytál, előttem tövises lett, minden létező út, szúrós lián az, mi szívem közepében fut!

Felakarok ébredni végre, hinni újra, mert most minden összevissza, oly fúra, romok köröttem, omladék gondolat bennem, emberből, álom nélküli zűrzavar lettem!

Nincs reménytelen szerelem

Ács Nagy Éva

Nincs reménytelen szerelem

Köröttem ma már, csak néma a táj, nem ad többé, forró csókot a száj, a szem távolba meredve fénylik, hogy valahol meglát, reménykedik.

Köröttem ma már, csak néma a táj, összedőlt az álom, mint kártyavár, felépítéséhez, nincs több erőm, magányom, ítészem, lett temetőm.

Köröttem ma már, hát néma a táj, távol legelészik, bégető nyáj, de szívemben, titkon dobban ütem, nincs reménytelen szerelem, hiszem!

Sötétségben

Ács Nagy Éva Sötétségben

Elmémben újra úr lett a sötét, szememben kihunyt az utolsó fény, nincs érzelem,nem pezsdül meg vérem, lelkemben nincs már dal, nincs remény.

Labirintusba tévedtem hát el, magam kétségbeesve kerestem, kitalálni onnét lehetetlen, tudtam, hogy már örökre elvesztem!

Néma én, őrült egy beteg elme, gondolataimnak lett börtöne, fény többé nem hatolhat be oda, megszűnt a létakarás ösztöne!

Régi nyári dallamok

Ács Nagy Éva

Régi nyári dallamok

Rólam köztudott

kicsit bohém vagyok.

Nem vagyok rossz,

csak vidám,

ki mindig dalolna tán.

De sajnos néha

sírni kell!

Az élet engem is

megvisel!

De nem mutatom,

inkább megyek

tovább az

az utamon.

Kívülről vidám lány,

szíve belül vérzik már.

De azt nem látja

senki,

aki szeret az meg érzi!

Dalolok én, dalolok

tovább, hiszem, hogy

az élet öröm lesz,

és vidám.Majd

újra virul bennem

az a régi nyár!

Szabad szárnyon

Ács Nagy Éva

Szabad szárnyon

Lepke képében,

angyal szállt a földre,

szépségével

az emberiséget

bűvölte,

csodálták,

irigyelték szabadságát,

reménykedve várták

a Tavaszt,

hogy jön ő,

s kérges szívekbe,

boldogságot fakaszt!

Törékeny szárnyú

égi csoda,

tarka színével

zengő óda!

Már nem kell

Ács Nagy Éva

Már nem kell

Már nem kell, hogy szeress,

nem kell, hogy lágyan átölelj,

nem kellenek a kimondott szavak,

nem kell, hogy hazugságokat suttogj,

mert azt nem szabad, mert a fájsz megöl,

kegyelem szerelem nem kell nekem,

inkább hideg halott legyen szívem,

nem koldulok, mint toprongyos éhező,

ne dobj elém alamizsnát,

vagy egy darab húst belőled, tudom,

hogy az rágós lenne, megártana,

fetrengenék még lejjebb, lent néma gyászban,

már nem kell, hogy szeress,

csak az, hogy tisztelj mint érző ember,

nem szobor vagyok, és nem báb, kit dróton rángatnak,

eleven testben élek, s mint ilyennek, dobog a szívem,

ne taszíts le érzelemtől mentes mocsok világba,

hol sötét van, és tudd én ott rettegve félek,

engedj szabadon,inkább most ne szólj semmit,

csak nézz csendben rám, engedj újra élnem!

Maradék idő Evokáció: Katona Bálint. Maradék idő

Ács Nagy Éva

Maradék idő

Evokáció: Katona Bálint.

Maradék idő

"Szeretni még egyszer,"

elevent csak, holt helyett,

jól érezni testet,

addig még ölelhetek,

simogatni, még,

kell hallani szív ütemét,

addig fújják nekem,

mielőtt véget ér a lét!

Hinni, akarni, volna jó,

kell, hogy essen a hó,

vágy ne illanjon tova,

a szó ne fájjon bent,

örülni még, a mának,

adni, örök vágynak,

nevetni, nem gyászolni,

mert az idő, gyorsan eltelt,

álmodom csak, jelennek élve,

hogy,maradék időm, enyém legyen!

A megváltóm te legyél

Ács Nagy Éva

A megváltóm te legyél

Akarom, hogy legyél te a megváltó,
ki megváltja végre szenvedésemet,
mert süket és vak voltam eddig,
de most,hadd halljam meg végre az éneket,
a fenyvesek, a tölgyek suhogását,
mely eddig titok volt,mert hangjai rejtve voltak előlem,
akarom, hogy végre érjen szívemig a fény,
lelkemig csurogjon mint ereszen az eső,
látni kéne, mert szeretném, mikor a virág újra nő,
érezni ,hogy rügyet fakaszt a szárazfában a Tavasz,
Akarom, mert akarlak ölelni, mint mindent a világon,
a Tenger tajtékzó fodrait, lagunába rejtett álmait,
vagy az erdő mélyén csobogó forrás hangját,
akarom, akarom, érezni, felfedezni a csodát, hogy élek,
hát kérlek, légy te az én megváltóm!

GONDOLAT LEBEGÉSEK Szonettkoszorú.

GONDOLAT LEBEGÉSEK
Szonettkoszorú.
Írta:Ács Nagy Éva

1.

Suhanó szárnyú árnyak már rám törnek,
Halk létem, nincs ütemes szívdobogás,
Arcomon holt mosoly, csak izomrángás,
Ó miért rohannak tova az évek!

Hát rohan, megállítani nem tudom,
Gyerkőcből pillanat alatt vénség lett,
De őrzi lépését bennem minden tett,
Feledni őt! soha , nem is akarom.

Boldog ifjúság, gondtalan, szép emlék,
Az ég színe nekem, ott még azúrkék,
Semmi nem gátolt, félelmet ébresztve.

Nem voltam rongyos koldus éhgyomorral,
Nem jártam utamon én koldusbottal,
Bolygatva nyugalmamat, zavart keltve.

2.
Bolygatva nyugalmamat, zavart keltve,
Félelmek elvetve, utat találtak,
Fájok labirintusai bezártak,
Ó tudom jól, ez volt sorsomnak terve.

Mégis felállva, jól kihúzva magam,
Biztatva, hogy nincs is félsz, csak csillogás,
Rajtam úr a földöntúli ragyogás, 
Szél most lágyan borzolja fel a hajam.

Lebegtem kábán! ez oly szabad vágy volt,
Énem élt, élénk, s nem viasszerű holt,
Égiek szemébe néztem nevetve.

Álltam a szirten, erősen, délcegen,
Isteneket láttam a magas hegyen,
Tébolyult elmém, most eléjük vetve.

3.
Tébolyult elmém, most eléjük vetve,
Törött szárnyam, a hit erejétől nőtt,
Rogyadozó testem, szívta az erőt,
Gondolataimnak bűzlött a leve.

Álltam, felkészülten a tisztulásra,
Minden tettemet felvállalva, vágytam,
Szöszilány! hegyormán én rád találtam,
De még szükségem volna biztatásra!

Bíznom magamban, a világban, tudom,
Démonjaim itt és most leigázom,
Szállj, lebegj gondolat, vége a félsznek!

De a köd felszállt, elmém már nem ural,
Hegyeket gördít elém, akadállyal,
Semmi értelme az itteni létnek.

4.
Semmi értelme az itteni létnek,
Mert a mécsesek lángja éget, fájok,
Halkban vagyok, már nem is kiabálok,
Megadtam magam a fenti ítésznek.

Állok elébe, mit a sors rám szabott,
Már lilul a köd, úr az elmezavar,
Köd , folyton csak köd, állandóan kavar,
Őrült gondolat van, mit elém rakott.

Ínség, fájdalom, ó miért a hiány,
Felfordult puffadt has, s átok, mit kihány,
De küzdve szállok, lebegek, szabadon!

Áltatva magam, oké csak, így van jól,
Elegem van néha s nem csak magamból,
Önmagam bolond kolonc a nyakamon.

5.
Önmagam bolond kolonc a nyakamon,
De muszáj bolond énem elviselnem,
Vele kell a holnapban reménykednem,
Kérdés? meddig a kényszert tűrni vajon?

Voltak igaznak hitt, mesés álmaim,
Lebegtem álom és valóság között,
Szívem akkor ünneplőbe öltözött,
Ó, szálltak fel tinikori vágyaim!

Elérte a felhőt, ölelve napot,
Tőle mindig új erő volt, mit kapott,
Hittem, nincs távolság,s elérhetetlen!

De hát jött valahonnét viharos szél,
Mely a földre dönt, testem remegve, fél,
Legyőzni nincs hatalmam, lehetetlen.

6.

Legyőzni nincs hatalmam, lehetetlen,
Küzdeni kell, feladni nem akarom,
Hogy jobb legyen a holnap, ez a célom,
Mert ki küzd ,annak nincs elérhetetlen.

Az álmokat életre kell kelteni,
Repülni látni a halott vágyakat,
Megtalálni, üresnek hitt célokat,
Mindenek előtt bátran élni, s merni.

Ha látom ami nincs, futni nem hagyom,
Akárhogyan fáj, keblemen ringatom,
Bűzlő rab cellában, nem engedhetem!

És felragyog majd az égen én napom,
Eltűnik magam kavarta viharom,
Mit magamnak főztem, így ehetetlen!


7.
Mit magamnak főztem, így ehetetlen,
Gyávának lenni nem erény, nem szabad,
Eltaposni mi féreg, még vért izzad,
Kell! mert erős a jó, s jó ha eleven.

És küzdeni, mint vérszomjas oroszlán,
Életre-halálra s győzni merni kell,
S így szerzett diadém győztesként emel,
Ragyogj fény, roncsolt ember sápadt arcán!

Legyen mámor, jöjj végre megtisztulás,
Kell hát az a fényes mennybe vonulás,
Isten! én halandó, mondd akarhatom?

Mert ha süllyednék , elnyelne a mocsár,
Magzati pózban fetrengve, temet sár,
Megaláztak, kemény földre hanyatlom.


8.
Megaláztak, kemény földre hanyatlom,
Évek mint néma gyilkos, lassan ölnek,
Hamar felnőtt lettem én, szöszigyermek,
De ne rohanj! nem sietek, nyugalom.

Pillanatokat teszem magamévá,
Rossz vagy jó, enyém, egy darab belőlem,
Minden mozzanat ami lesz, függ tőlem,
Vágyam láng, féltem ne váljon hamuvá.

Akkor vesztek, elnyel az idő végleg,
Semmi lesz majd, mi felé dől a mérleg,
Nem hagyhatom, ragyogjon szememben Nyár!

Mert a ködben nem látok többé tisztán,
Vakít a homály, s ha ébredek netán,
Elillant álom, ledőlt, mint kártyavár!


9.
Elillant álom, ledőlt, mint kártyavár,
Elvesztél vele kislány, ott ragadtál,
Hiába hang nincs, mégis sikongattál,
Hiszed álom voltál, ő légbe ment már.

Hatalmad nincs, újra tenni nem lehet,
Felállni, úszni a mocsárból, igen,
Büszkének lenni, ha fáj is, a minden,
Uralni kell itt már minden helyzetet.

Erős te, őrült magad legyőzője,
Legyél ép elméd örök megőrzője,
Éljen benned vágy, ha test gyengül is már.

Hangosan, teli torokból kiabálj,
Igyál, egyél nagykanállal, úgy zabálj,
Varjú kering felettem, mondja, hogy kár!


10.
Varjú kering felettem, mondja, hogy kár,
Kár, mer nem váltam neki eledellé,
Mert küzdök még, nem vetem magam elé,
Nem feledem, felhők lesznek, ugyebár?

Megtanultam, az ember erős lehet,
A démonok felett győzhet, arathat,
Irányítani kell a sorsfonalat,
Akkor nincs az, hogy de, mindent elérhet.

Dúlhat már orkán erejű szélvihar,
Lehet hurrikán is, vagy csak zivatar,
Tetteim az enyémek, elmém láng, ég.

Fentről érzem, hogy támogatást kapok,
Egy hang szól hozzám, s én csak ámuldozok,
Ne siránkozz, állj fel, nincs még itt a vég!


11.
Ne siránkozz, állj fel, nincs még itt a vég!
Valami nem sikerült ?, ne csüggedj el,
A remény arcodra lágy csókot lehel,
S minden oly üde, harmatos lesz, mint rég.

Ezt mondta nekem egy titokzatos hang,
Reményt adva, biztatást a holnapra,
Rám is jut fény, süt rám napunk sugara.
Tudva, nem kondul értem még a harang!

Indultam félve, új életem felé,
Ó gonosz átok, villám csap majd belé,
Nem ismersz, nem tudod utam, ne ítélj!

Lépésem bátor tett, nem volt túl nehéz,
Visszarántott a szakadékból, egy kéz,
Ne csapd be magad, van remény, hát merj, élj,


12,
Ne csapd be magad, van remény, hát merj, élj,
Szenvedélytől izzon, forrjon át tested,
Kezeddel egy másik kezét keresed,
Szerelem, ó szerelem, most vihart dúlj!

Te leszel, ki kihúz majd a mocsárból,
Gond, baj, búfelejtője, szívem dalol,
Nem megy ki föld, talaj, a lábam alól,
Nem, elég volt a bűzös ingoványból!

Szerelem, repíts, egekig, már holnap,
Hinnem kell benned, hogy lesz még szép a nap,
Lesz! égi bírám, kérlek most már kímélj!

Még most is forróság után epedek,
Rágondolok, testemben csak remegek,
Nézz bátran hátra, nincs ott semmi, ne félj!


13.
Nézz bátran hátra, nincs ott semmi, ne félj!
Rossz volt eddig?, hidd, elméd elfelejti,
Kínlódtál üvöltve, értelmét veszti,
Hogy mi volt valaha, egyszer majd mesélj!

Építem lassan a saját jövőmet,
Apró lépésenként, csak türelemmel,
Végül hormonok mámort termelnek fel,
Vigyázok, nem féltem ember képemet.

Vágyam így szalad szabadon előre,
Vágyon gondolok a reád, jövőmre,
Elérem! de tudva kell küzdenem még!

A cél, mit kitűztem, előttem lebeg,
Ajkam egy mondatot örökké rebeg,
Légy magabiztos, sudár, olyan mint rég!



14.
Légy magabiztos, sudár, olyan mint rég!
Most, békét kötött bennem a gondolat,
Vagyok ,ki irányíthatom sorsomat,
Nincs már viharom, de elmém lázban ég.

Állok, szirten, élni tudat célomon,
Nem hátrálhatok meg, most nem adom fel,
A labirintusban nem veszhetek el,
Könnyem nem hullik saját sírhantomon!

Mert eddigi sors edzetté tett, érzem,
Rágondolva belül még mindig vérzem,
Árnyak jönnek, elbújnék, de követnek.

És megyek, törtetve, hegyet görgetve,
Fel, fel, a hegyek ormára, nevetve,
Suhanó szárnyú árnyak már rám törnek!


15. Végszó
Mester Szonett.

Suhanó szárnyú árnyak már rám törnek,
Bolygatva nyugalmamat,zavart keltve,
Tébolyult elmém, most eléjük vetve,
Semmi értelme az itteni létnek.

Önmagam bolond kolonc a nyakamon,
Legyőzném, nincs hatalom, lehetetlen,
Mit magamnak főztem, így ehetetlen,
Megaláztak, kemény földre hanyatlom.

Elillant álom, ledőlt, mint kártyavár, 
Varjú kering felettem, mondja, hogy kár,
Ne siránkozz, állj fel, nincs még itt a vég!

Ne csapd be magad, van remény, hát merj, élj,
Nézz bátran hátra, nincs ott semmi, ne félj,
Légy magabiztos, sudár, olyan mint rég!