Szonettkoszorú.
Írta:Ács Nagy Éva
1.
Suhanó szárnyú árnyak már rám törnek,
Halk létem, nincs ütemes szívdobogás,
Arcomon holt mosoly, csak izomrángás,
Ó miért rohannak tova az évek!
Hát rohan, megállítani nem tudom,
Gyerkőcből pillanat alatt vénség lett,
De őrzi lépését bennem minden tett,
Feledni őt! soha , nem is akarom.
Boldog ifjúság, gondtalan, szép emlék,
Az ég színe nekem, ott még azúrkék,
Semmi nem gátolt, félelmet ébresztve.
Nem voltam rongyos koldus éhgyomorral,
Nem jártam utamon én koldusbottal,
Bolygatva nyugalmamat, zavart keltve.
2.
Bolygatva nyugalmamat, zavart keltve,
Félelmek elvetve, utat találtak,
Fájok labirintusai bezártak,
Ó tudom jól, ez volt sorsomnak terve.
Mégis felállva, jól kihúzva magam,
Biztatva, hogy nincs is félsz, csak csillogás,
Rajtam úr a földöntúli ragyogás,
Szél most lágyan borzolja fel a hajam.
Lebegtem kábán! ez oly szabad vágy volt,
Énem élt, élénk, s nem viasszerű holt,
Égiek szemébe néztem nevetve.
Álltam a szirten, erősen, délcegen,
Isteneket láttam a magas hegyen,
Tébolyult elmém, most eléjük vetve.
3.
Tébolyult elmém, most eléjük vetve,
Törött szárnyam, a hit erejétől nőtt,
Rogyadozó testem, szívta az erőt,
Gondolataimnak bűzlött a leve.
Álltam, felkészülten a tisztulásra,
Minden tettemet felvállalva, vágytam,
Szöszilány! hegyormán én rád találtam,
De még szükségem volna biztatásra!
Bíznom magamban, a világban, tudom,
Démonjaim itt és most leigázom,
Szállj, lebegj gondolat, vége a félsznek!
De a köd felszállt, elmém már nem ural,
Hegyeket gördít elém, akadállyal,
Semmi értelme az itteni létnek.
4.
Semmi értelme az itteni létnek,
Mert a mécsesek lángja éget, fájok,
Halkban vagyok, már nem is kiabálok,
Megadtam magam a fenti ítésznek.
Állok elébe, mit a sors rám szabott,
Már lilul a köd, úr az elmezavar,
Köd , folyton csak köd, állandóan kavar,
Őrült gondolat van, mit elém rakott.
Ínség, fájdalom, ó miért a hiány,
Felfordult puffadt has, s átok, mit kihány,
De küzdve szállok, lebegek, szabadon!
Áltatva magam, oké csak, így van jól,
Elegem van néha s nem csak magamból,
Önmagam bolond kolonc a nyakamon.
5.
Önmagam bolond kolonc a nyakamon,
De muszáj bolond énem elviselnem,
Vele kell a holnapban reménykednem,
Kérdés? meddig a kényszert tűrni vajon?
Voltak igaznak hitt, mesés álmaim,
Lebegtem álom és valóság között,
Szívem akkor ünneplőbe öltözött,
Ó, szálltak fel tinikori vágyaim!
Elérte a felhőt, ölelve napot,
Tőle mindig új erő volt, mit kapott,
Hittem, nincs távolság,s elérhetetlen!
De hát jött valahonnét viharos szél,
Mely a földre dönt, testem remegve, fél,
Legyőzni nincs hatalmam, lehetetlen.
6.
Legyőzni nincs hatalmam, lehetetlen,
Küzdeni kell, feladni nem akarom,
Hogy jobb legyen a holnap, ez a célom,
Mert ki küzd ,annak nincs elérhetetlen.
Az álmokat életre kell kelteni,
Repülni látni a halott vágyakat,
Megtalálni, üresnek hitt célokat,
Mindenek előtt bátran élni, s merni.
Ha látom ami nincs, futni nem hagyom,
Akárhogyan fáj, keblemen ringatom,
Bűzlő rab cellában, nem engedhetem!
És felragyog majd az égen én napom,
Eltűnik magam kavarta viharom,
Mit magamnak főztem, így ehetetlen!
7.
Mit magamnak főztem, így ehetetlen,
Gyávának lenni nem erény, nem szabad,
Eltaposni mi féreg, még vért izzad,
Kell! mert erős a jó, s jó ha eleven.
És küzdeni, mint vérszomjas oroszlán,
Életre-halálra s győzni merni kell,
S így szerzett diadém győztesként emel,
Ragyogj fény, roncsolt ember sápadt arcán!
Legyen mámor, jöjj végre megtisztulás,
Kell hát az a fényes mennybe vonulás,
Isten! én halandó, mondd akarhatom?
Mert ha süllyednék , elnyelne a mocsár,
Magzati pózban fetrengve, temet sár,
Megaláztak, kemény földre hanyatlom.
8.
Megaláztak, kemény földre hanyatlom,
Évek mint néma gyilkos, lassan ölnek,
Hamar felnőtt lettem én, szöszigyermek,
De ne rohanj! nem sietek, nyugalom.
Pillanatokat teszem magamévá,
Rossz vagy jó, enyém, egy darab belőlem,
Minden mozzanat ami lesz, függ tőlem,
Vágyam láng, féltem ne váljon hamuvá.
Akkor vesztek, elnyel az idő végleg,
Semmi lesz majd, mi felé dől a mérleg,
Nem hagyhatom, ragyogjon szememben Nyár!
Mert a ködben nem látok többé tisztán,
Vakít a homály, s ha ébredek netán,
Elillant álom, ledőlt, mint kártyavár!
9.
Elillant álom, ledőlt, mint kártyavár,
Elvesztél vele kislány, ott ragadtál,
Hiába hang nincs, mégis sikongattál,
Hiszed álom voltál, ő légbe ment már.
Hatalmad nincs, újra tenni nem lehet,
Felállni, úszni a mocsárból, igen,
Büszkének lenni, ha fáj is, a minden,
Uralni kell itt már minden helyzetet.
Erős te, őrült magad legyőzője,
Legyél ép elméd örök megőrzője,
Éljen benned vágy, ha test gyengül is már.
Hangosan, teli torokból kiabálj,
Igyál, egyél nagykanállal, úgy zabálj,
Varjú kering felettem, mondja, hogy kár!
10.
Varjú kering felettem, mondja, hogy kár,
Kár, mer nem váltam neki eledellé,
Mert küzdök még, nem vetem magam elé,
Nem feledem, felhők lesznek, ugyebár?
Megtanultam, az ember erős lehet,
A démonok felett győzhet, arathat,
Irányítani kell a sorsfonalat,
Akkor nincs az, hogy de, mindent elérhet.
Dúlhat már orkán erejű szélvihar,
Lehet hurrikán is, vagy csak zivatar,
Tetteim az enyémek, elmém láng, ég.
Fentről érzem, hogy támogatást kapok,
Egy hang szól hozzám, s én csak ámuldozok,
Ne siránkozz, állj fel, nincs még itt a vég!
11.
Ne siránkozz, állj fel, nincs még itt a vég!
Valami nem sikerült ?, ne csüggedj el,
A remény arcodra lágy csókot lehel,
S minden oly üde, harmatos lesz, mint rég.
Ezt mondta nekem egy titokzatos hang,
Reményt adva, biztatást a holnapra,
Rám is jut fény, süt rám napunk sugara.
Tudva, nem kondul értem még a harang!
Indultam félve, új életem felé,
Ó gonosz átok, villám csap majd belé,
Nem ismersz, nem tudod utam, ne ítélj!
Lépésem bátor tett, nem volt túl nehéz,
Visszarántott a szakadékból, egy kéz,
Ne csapd be magad, van remény, hát merj, élj,
12,
Ne csapd be magad, van remény, hát merj, élj,
Szenvedélytől izzon, forrjon át tested,
Kezeddel egy másik kezét keresed,
Szerelem, ó szerelem, most vihart dúlj!
Te leszel, ki kihúz majd a mocsárból,
Gond, baj, búfelejtője, szívem dalol,
Nem megy ki föld, talaj, a lábam alól,
Nem, elég volt a bűzös ingoványból!
Szerelem, repíts, egekig, már holnap,
Hinnem kell benned, hogy lesz még szép a nap,
Lesz! égi bírám, kérlek most már kímélj!
Még most is forróság után epedek,
Rágondolok, testemben csak remegek,
Nézz bátran hátra, nincs ott semmi, ne félj!
13.
Nézz bátran hátra, nincs ott semmi, ne félj!
Rossz volt eddig?, hidd, elméd elfelejti,
Kínlódtál üvöltve, értelmét veszti,
Hogy mi volt valaha, egyszer majd mesélj!
Építem lassan a saját jövőmet,
Apró lépésenként, csak türelemmel,
Végül hormonok mámort termelnek fel,
Vigyázok, nem féltem ember képemet.
Vágyam így szalad szabadon előre,
Vágyon gondolok a reád, jövőmre,
Elérem! de tudva kell küzdenem még!
A cél, mit kitűztem, előttem lebeg,
Ajkam egy mondatot örökké rebeg,
Légy magabiztos, sudár, olyan mint rég!
14.
Légy magabiztos, sudár, olyan mint rég!
Most, békét kötött bennem a gondolat,
Vagyok ,ki irányíthatom sorsomat,
Nincs már viharom, de elmém lázban ég.
Állok, szirten, élni tudat célomon,
Nem hátrálhatok meg, most nem adom fel,
A labirintusban nem veszhetek el,
Könnyem nem hullik saját sírhantomon!
Mert eddigi sors edzetté tett, érzem,
Rágondolva belül még mindig vérzem,
Árnyak jönnek, elbújnék, de követnek.
És megyek, törtetve, hegyet görgetve,
Fel, fel, a hegyek ormára, nevetve,
Suhanó szárnyú árnyak már rám törnek!
15. Végszó
Mester Szonett.
Suhanó szárnyú árnyak már rám törnek,
Bolygatva nyugalmamat,zavart keltve,
Tébolyult elmém, most eléjük vetve,
Semmi értelme az itteni létnek.
Önmagam bolond kolonc a nyakamon,
Legyőzném, nincs hatalom, lehetetlen,
Mit magamnak főztem, így ehetetlen,
Megaláztak, kemény földre hanyatlom.
Elillant álom, ledőlt, mint kártyavár,
Varjú kering felettem, mondja, hogy kár,
Ne siránkozz, állj fel, nincs még itt a vég!
Ne csapd be magad, van remény, hát merj, élj,
Nézz bátran hátra, nincs ott semmi, ne félj,
Légy magabiztos, sudár, olyan mint rég!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése