Elmondanám 2.

Ács Nagy Éva
Elmondanám 2.

Elmondanám, de a kimondott
szó pehelykönnyű,
semmit sem ér, elillan, semmibe vész.
Elmondanám, de leírni könnyebb,
az érzéseim csakúgy repülnek,
értéke kincs, az írót szó pecsét,
maradandó jele a szerelemnek.
Elmondanám, de inkább tetteim beszélnek,
mely nem játéka, holmi szélvésznek,
a csókok, az ölelő karok, nem hazudnak,
nem tiszavirág bitorlok, igaz, valódiak.
Elmondanám, hogy ne ijedj meg,
a követelőző őszidő , még nem vége
a mi szerelmünknek, heve még a nyárnak
bennünk lebeg, szívünkbe perzselve a
megélt vágyakat, elménkbe vésve,
az ifjúi bohém pillanatokat.
Elmondanám, bár kezem már reszket,
szememet homályos köd lepi,
de látni vélek, téged a daliát,
ki kezében tartja szerelmünk ostorát.
Elmondanám, itt leírva, maradj még,
ne siess át a túlpartra, ne menekülj
az élet hullámai elől, ne hagyj magamra,
elmondanám, kérve kérlek, maradj velem!