Ács Nagy Éva
(B.M.nek)
Állok az ajtóban, gondolatban nyitom a kaput,
az apró, fekete kutya, mellettem boldogan fut.
Csalódik, mint annyiszor, becsapta a szél fújása,
mely most az öreg, rozsdás vaskaput nyikorogtatja.
Várlak.
Állok, magányomon fut a szél, nézek magam elé,
messze, nálad jár elmém, mikor jársz újra énfelém.
Üres a szobád, doh szagú, csak a pók ül a falon,
nem nyúlok hozzá, nem bántom, én nyugton szőni, hagyom.
Szekrényed tárva-nyitva, mert már elvitted holmidat,
más varrja meg helyettem, a nadrágon a foltokat.
Várlak.
A kávéscsészéd ott van a polcon, ott ahol hagytad,
már máz van az alján, levegő vegyült a cukorral.
Nem mostam el, reményt kelti fel bennem, mert még várlak,
emlék lett a pohár, rajta virul az ujjlenyomat.
Télikabátod árva, magányosan lóg a fogason,
otthagyom helyén, nem zavar látványa, csak had lógjon.
Várlak.
A parfümöd illatát még érzem jól a fürdőben,
van, hófehér falba vésődött, de már eltűnőbben.
Törölköződ is a helyén, de lényed elhalványul,
fogkeféd is egyke,nem vagy itt, hozzá senki nem nyúlt.
Várlak.
Örökké ha kell ott állok, remegve az ajtóban,
máris nyitom-tárom, ha kell, hát akár holtomiglan.
Nem tudlak, mert nem akarlak elereszteni csak úgy,
a szeretet bennem virul, ereimben még ott fut.
Várlak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése