Ács Nagy Éva
Magányos vándorként
Vándor én, ki ócska tarisznyával, egyedüli útra kélt,
oly elveszett parányi, kicsi porszeme az univerzumnak,
sorsom kereszten lóg, Istenek hatalmában lánca,
semmim sincsen, mégis úgy érzem enyém a végtelen,
rezgések között, álmok hullámhosszán folyton lebeg lelkem,
bízva abban, egyszer talán a felhők mögé emelkedem,
fényutak fogják keresztezni kijelölt saját utam,
csillagok mellett érzem jól magam, s enyém végre a mindenség!
Vándor én, ócska tarisznyám, te hű társam,
most ketten, már csak fénylő hegygerincen járhatunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése