Pokolkapujában írva (Idézet: Turza Sándor)

Ács Nagy Éva

Pokolkapujában írva

(Idézet: Turza Sándor)

Elém dobva papír és színes ceruza,

írd le, mit szeretnél, Isteneim kértek,

de én Isteneim, ehhez most nem értek,

sorsom amúgy-is mindig oly keszekusza.

Pokolkapujában már oly sokszor jártam,

határon kívül maradt a kerek világ,

mert kertemben nem mindig nyílt ki a virág,

itt a földön általában sokat fáztam.

Szóljatok reám, mondjátok, hogy nem így van,

’"Tolla nyomán lángol a vakolat,

fénye utat mutat a pokolkapunak.”

eszmei idézet, örökre lángoltat.

S mégis a nemszeretem föld az otthonom,

hol a fény rám is ontja néha sugarát,

vágy, meglelem a boldogság kék madarát,

remény akkor is van, ha fagy a mosolyom.

Elém dobva, papír és színes ceruza,

írom lassan fénytelen színű gyöngybetűim,

beleszőve, álmaim és fájdalmaim,

tán ördögi cselszövés, széjjel nem zúzza.

Fekete virágom

Ács Nagy Éva

Fekete virágom

Október volt, mikor elmentél,

szél fújt csak,még el sem köszöntél.

Szívembe markolt a jéghideg,

eső esett, testem remegett!

Október volt, egyedül hagytál,

fájdalom volt velem és magány.

Ítéltél engem sötétségre,

lelkemben már sosem lesz béke.

Október volt, féltékeny voltam

a földre, s én hozzá simultam.

Tested most már végleg az övé,

bánatom lett keserű könnyé.

Október volt, hallgatom a csendet

mit a sorsom nekem teremtett.

Lassan dér lepte el a földet,

kertemben fekete virág termett.

Már nem álmodlak (Halottak napja elé Neked SZ.I)

Ács Nagy Éva

Már nem álmodlak

(Halottak napja elé

Neked SZ.I)

Már pár éve, nem álmodlak,

nincs értelme, vissza nem kaplak,

elveszítettelek akkor őszön,

úgy élsz emlékeimben, mint az utolsó napon,

nem tudtuk, hogy az lesz, mosolyogtál,

és jókedvűen, kacagva, szedted a kukoricát,

be- be jöttél, én főztem, kávéval kínáltalak,

és megöntöttem a kupicát,

jó kis házi pálinka felmelegítette hideg testedet,

fordultál, perdültél, majdnem táncra kéltél,

és mentél tovább, várt a munka,

elmentem, mire visszajöttem, te nem voltál,

valamiért elrohantál, többé sosem láttalak,

hidegre fordult az idő, a halál szelét hordta az éj,

majd egy hónap telt el, átmentünk a télbe,

s te még mindig nem voltál sehol,

se elevenként, se holtként, eltűntél,

reménykedtünk, bizakodtunk, és akkor

hirtelen minden titokra fény derült, lebegtél

holtként a vízfelszínén, de végre megvoltál,

azóta hideg szívemben valami, hidegek az álmok,

hát nem álmodom, hozzád a temetőbe járok,

fájdalmam nem kiáltom az égbe, többé nem

kérdezem miért? nem kérdőjelezem meg, hogy történt ez,

hogyan esett meg, a körülmények máig tisztázatlanok,

örökre a homály iszapos csápjába került,

de már elmúlt, nem fáj, beletörődtem,

csak hangtalanul , magamba gyászolok!

Játék az egész

Ács Nagy Éva

Játék az egész

Öreg folyó, mely nélküled halott emlék,

mégis érzem erejét, ér a napsütés,

tiszta játék volna tán, ez az egész?

Homokos útszakasz, arcomon verejték.

Hívnak a part menti fák, zöldellő lombok,

megbújok enyhet adó, hűs árnyékukban,

titkon reménykedem közös álmainkban,

égető vágy, öreg folyó, élő dombok.

Vágy percek, végtelen út.

Ács Nagy Éva

Vágy percek, végtelen út.

Vágyódom, szemeim előtt végtelen út,

távolt nézem csak, könnyem arcomra csorog,

fénytelenné vált minden, köd lepi a bút,

csend sóhaj, szinte hallom a perc vánszorog.

Álmodom mindig, létemben nincs sok öröm,

mosolyom rég halovány arcomra fagyott,

ez a hely, enyém, ez lett már a börtönöm,

rózsa álmok,fehér vágyak, mind becsapott!

De várlak, mégis, reménykedem a fényben,

várom, az út egyszer, valahol véget ér,

bízok, a selymesen sima érintésben,

hogy sóhajom egyszer még, megint útólér!

Szívem dobban érted hazám! ( Idézet:Bánk Bán: Hazám,hazám

Ács Nagy Éva

Szívem dobban érted hazám!

( Idézet:Bánk Bán: Hazám,hazám

"Hazám, hazám, te mindenem!

Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem."

Néha borús az ég nekem, kicsike hazámban,

felhők takarják el előlem a fénylő napot,

de én itt e borús földön, mégis otthon vagyok,

gyönyörködöm a lemenő nap sugaraiban.

Néha nem értem, magyarul sem, azt mit mondanak,

oly üres, értelmetlennek hangzik egyes beszéd,

szerettem, mert anyám jó magot ültetett belém,

kell hát, hogy az igaz szavak jó éjt álmodjanak.

Néha nem tudom, hazám úgy szeret e mint őt én,

hogy a kimondott szónak, mily fájdalmas súlya van,

hogy valaki lesz, s mellém áll majd a végső bajban,

de ha életem kezdeném, újra itt élhetném.

Néha boldogság van, néha érzem, hogy szabadok

a vágyak, s dicsőségben hullámzanak valahol,

hiszem, majd a pacsirta az erdőn, nekem dalol,

hűtlen nem leszek ,kis Hazám, neked itt maradok!

Kövess még

Ács Nagy Éva

Kövess még

Gyere velem, kövess a táncba,

kövess az éjszakai nászba.

Gyere velem , ölelj erősen,

a szél ne kapjon fel előlem.

Gyere velem, csókolj és nevess,

patak hűs vizében csak szeress.

Gyere a fagyból, át a nyárba,

ébredj fel madárdal zajára.

Jöjj velem örök boldogságba,

tied szívemnek dobbanása.

Hallgassuk együtt az éj csendjét,

gyere velem, s maradj, kövess még!

" Enyém az alkony" ( Juhász Gyula: Enyém az alkony versére)

Ács Nagy Éva

" Enyém az alkony"

( Juhász Gyula: Enyém az alkony

versére)

"Enyém az alkony" minden mozzanata,

gyönyörű, pompás fénypír álom színei,

a csillagok útját reménykedve fürkészem,

közben magam útját is ott, kutatva keresem.

"Enyém az alkony" mit szívemmel ölellek át,

oly csodás érzés, oly gyönyörű varázs,

megbűvölt a búcsúzó nap szelídsége,

a tó tükrén lebegő aranyos királyipalást!

"Enyém az alkony" lelkemen nyugalom

árad szét, feszíti , megáradva testemet,

álomra kél, csukódik le megbékélt szemem,

s táncolok én végre a sötét ég alatt!

Napfelkelte

Ács Nagy Éva

Napfelkelte

Lassan éled a hajnal, a fény játszik

a kertek alján, érzem magamon

simogatását, cirógatja arcomat,

gyengéden, mint óvó anya gyermekét,

csókot ad, ébreszt, játszik pajkosan,

én vígan ébredek, intek neki boldogan,

látom, hogy kel fel a nap, a hegyek mögül,

mint izzó vörös óriás, felettem tornyosul,

felváltja az éj varázslatos álmát,

a pirkadat ezerszínű vágyat varázsolt elém,

s ezer álmot, megint egy csodás napot!

Haza száll, vágy sóhajom!

Ács Nagy Éva

Haza száll, vágy sóhajom!

Mint elhagyott gémeskút a Hortobágy közepén,

szívem olyan magányos itt, mint a világvégén.

Egyedül fáj minden sóhaj, magányos a lelkem,

a kismadár az erdőn, már nem úgy dalol nékem.

Vagyok, mint a vándor ki felfedezi a kutat,

s szomját oltja, mohón iszik vízéből nagyokat.

Néha engem is felfedeznek, beszélnek hozzám,

emlékek nem ide kötnek.Haza vágyom! Szól szám!

Hol nyílik a kertemben az én kedves virágom.

Haza, hol ablakom alatt a madárkát hallom.

Hol a fű is zöldebben vár, illatát lélegzem.

Hol az erdőbe vezető ösvényt is ismerem,

s tudom a róka gomba melyik fa alatt terem.

tavaszi szél, kikelettel, mindig üzen nekem.

Haza, hol mindenki ismerősen nagyot köszön,

s én is vágyom őket, hogy látnak az nekik öröm.

Otthon, itt ebben a kis faluban, itt a haza,

kedves nekem a falum csillogó, lágy mosolya.

Bárhol vagyok a világban, haza száll sóhajom,

idegenföld utcáit sokáig, nem róhatom!

Küzdj a kórházunkért

Ács Nagy Éva

Küzdj a kórházunkért

Ez a kórház nekünk itt élőknek egy ereklye,

ennek a kórháznak, van még mit tennie,

itt születtünk meg e halálra ítélt falak között,

s most ide jöttünk érte,ez a kórház mindig jól működött,

itt segítettek rajtunk, mindenki ismert szinte mindenkit,

ne hagyjuk, hogy lerombolják a falait!

Itt születek meg gyermekeink, unokáink,

itt haltak meg, de méltóságban, dédapáink,

barátság fogadott, sőt családias légkör,

ne mártsák most belénk okosok a nagy tört,

nekünk kell ez a kórház, úgy mint régen,

annyi sok ember vágyik rá, annyi mint csillag az égen,

sokan nem tudnak már messzire utazni,

hol félnapokat kell ,hogy bejusson várni,

öreg néni, öreg bácsi inkább el sem megy,

akkor sem, ha tudják ez a játék nem babra megy,

életük, életünk, gyermekeinké itt a tét,

az ott dolgozóké, ki most elveszítheti mindenét,

ez a kórház a mi kis városunk szimbóluma,

hogy sokba kerül fen-tartása, süket duma,

az ember a fontos, az ember és egészsége,

meghalni engednénk,? értünk volt elvégre,

s mi az országért vagyunk, a Magyar népért,

ha élünk, többet tehetünk majd a dicsőségéért,

minek lerombolni ami még itt ép, és jó,

porba hulljon sok fej, talán az a való?

Ez a kórház melyhez annyi minden fűz,

kell , nem adjuk, lobogjon érte fel a tűz!