Akrosztichon
Írta:Ács Nagy Éva
T ávolba nézek, gondolkodó pillanat, látni vélek egy hajót,
Á tsuhan lelkemen a szerelem, arcomon jeges mosoly.
V ad viharok, sötét fellegek, lepik el elmémet,
O dakint a parton, nyár van, csak bennem él tél.
L ebegek, mint halott test a hullámzó vízen,
B ánatom örök, mert el kellett menned, s én elengedtelek!
A nnyiszor kérdem magamtól, miért történt ez velünk?
N incs válasz, most már hallgat a nap, néma az éj.
E gy kis remény, ez a fehér vitorla ott, ott a távolban,
Gy engéden simogatja át, tajtékzó lelkemet.
F ájdalom szavak, most pillanatnyilag, nem érintenek,
E lmúlt bennem az önmarcangolás, mert éled a vágy.
H abfehér álmom, holt jössz felém, oly csodás!
É n ott vagyok, veled, hol az álmaink találkoznak,
R emegve bújsz, lávaként működő, lüktető tüzes ölembe.
V itorla vagy, melynek erős, kitartó árboca lettem én,
I tt élsz meg bennem örökre, szívem szegletén.
T úlélem, értünk, az arcomba csapkodó , jeges viharokat,
O dakint zápor, de bennem selyemként hullámzik a vágy.
R emete lelkem sajoghat, én tudom, nem hiába vágylak!
L opott örömöm ez, rablóként vérző hableányi álom,
A távolból , felém, fehér vitorlán érkező közös jövő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése